TUDTA-E?

A Velencei-tó csak az újabb korban viseli ezt a nevet, régebben ugyanúgy Fertő-nek hívták, mint az Ausztriával közös Fertő tavunkat. Mindkettő a régi magyar fertő ’mocsár, ingovány’ földrajzi köznévből alakult, vagyis a névadás szemlélete azonos a Balaton név szláv nyelvi hátterével, amely szintén egy ’mocsár’ jelentésű szóra megy vissza.

A mai víznévrendszer Berettyó, Sajó, Hejő víznevei egykoron összetett névformák voltak, melyek utótagjában a ’folyó’ jelentésű jó földrajzi köznév állt. Az Árpád-korban Berek-jó, Só-jó, Hév-jó formában szereplő víznevek tehát eredetileg egy berek mellett elhaladó, illetve egy sós vízű, valamint egy meleg vízű vízfolyásra utaltak. A jó lexéma kihalásával e nevek összetett jellege elhomályosult, ami idővel aztán a hangalakjuk megváltozásával is együtt járt.

A középkori Kárpát-medencében négy Tihany nevű település vagy birtok is volt. Ezek közül ma is településnévként él a Balaton mellett fekvő Tihany, illetve a Kassához közeli, ma Szlovákiához tartozó Hernádtihany. Nem település, hanem puszta neveként maradt fenn a Rimaszombat melletti egykori Tihany falu neve, míg a Szerémségben egykor létezett Tihany birtoknak viszont újabb kori folytatását egyáltalán nem ismerjük.

A Kárpát-medencében a középkorban 11 település nevében is szerepelt a nándor népnév, amelynek korabeli jelentése ’bolgár török’ volt. A Délvidék egykori központjaként funkcionáló Nándorfehérvár-t ezért a források időnként Bolgárfehérvár-ként is említik: a magyar honfoglalás történetét bemutató munkájában Anonymus is így utal rá (de a kor szokásainak megfelelően latinosított Alba Bulgariae alakban).

A székelyek a 10. században főleg a magyar állam nyugati-délnyugati (és esetleg keleti) határszélein teljesítettek határvédő szolgálatot, majd a 12. század elejétől – miután a nyugati határszélen a harcok elcsitultak – nagyobb csoportjaikat a keleti részekre helyezték át. A székelyek „átköltöztetését” a helynevek „átköltöztetése” is alátámasztja. A Vas és Zala megye területén folyó Kebele patakkal azonos nevű vízfolyás a Székelyföldön két helyen is feltűnik; Vas megyében egy kis patak Csík nevet visel, s ugyanez a neve a székelyföldi Csík tájnak is. A székelyföldi Küsmöd patak nevének pedig Abaúj és Bihar megyében is van megfelelője. Ez utóbbiak a székelyek keletre vonulásának útját is kijelölhetik.

A magyarok honfoglalás előtti egyik lakóhelyét Levédia-ként szoktuk emlegetni. Levédia és Etelköz nevét – ahogyan a magyar törzsek neveit is – egyetlen forrás őrizte meg számunkra: Konstantinos bizánci császár A birodalom kormányzásáról című műve (a 10. század közepéről). A Levédia név ebben, a forrásban rögzített formájában valószínűleg soha nem élt a magyarok nyelvén: ők Levedi-nek mondhatták csakúgy, mint a vezér nevét, akiről a helyet elnevezték. A Levédia névforma (i) a görög országnévképzőt tartalmaz, a bizánci császár alkotása, aki ezáltal illesztette be a munkában szereplő többi ország- és tartománynév sorába: Arábia, Kazária, Turkia.

A régi magyar nyelvben a földvár szót olyan, többnyire földből és fából épült, de akár kőből épített valaha volt várak megnevezésére használták, melyekről sáncmaradványok tanúskodnak. A Kárpát-medencében a középkorban sokfelé feltűnő Földvár nevű helyek (17 ilyenről van tudomásunk, pl. a mai Dunaföldvár, Balatonföldvár stb.) tehát nem valóságos várakat, hanem csupán azok maradványait rejtik.

Közel száz olyan településnevet ismerünk, amelyben a vásártartás napja szerepel. A vasárnap kivételével minden napnév előfordul településnevekben: Hétfőhely (a mai Hetvehely erre megy vissza), Keddhely (a mai Kéthely-nek is ez az előzménye), Szerdahely (de a Szerda ~ Szereda is ide tartozik), Csütörtökhely, Péntekhely, Szombathely. A vásárok napjaként Szent István eredetileg a vasárnapot jelölte ki, ez volt a ’vásár napja’, amint azt a szó eredeti értelme is sugallja. Ez a speciális jelentés és helyzet az oka annak, hogy a vasárnap napnév nem jelentkezik településnévben.

A helynevek évszázadokon, sőt akár évezredeken keresztül is fennmaradhatnak. Ráadásul ez nemcsak a nagyobb folyók neveire igaz, hanem az egy-egy településen használatos kisebb objektumok neveire, az ún. mikronevekre vonatkozóan is. Az 1055-ben keletkezett Tihanyi alapítólevél Fadd (az oklevél szövegében fotudi) birtokon említi például az egyik határpontként a Lovász halma (az oklevél szövegében luazu holma) helynevet. Ennek pontosan azonosítható megfelelőjét – közel egy évezrednyi távolságra a Tihanyi alapítólevél adatától – ma is megtaláljuk Lovász-domb néven Fadd határának a szélén.

A védőszentek (más néven patrocíniumok, templomtitulusok) nevéből a középkori Kárpát-medencében több mint 1300 település neve keletkezett: pl. Szentmiklós (124 ilyen nevű település volt a középkorban a Magyar Királyság területén), Szentgyörgy (119 település neveként), Szentmárton (106 település neveként) stb. A patrocíniumi településnevek alakja az idők során gyakran módosult, s e változások nemegyszer olyan jelentős mértékben érintették a névtestet, hogy az eredeti szerkezete teljesen azonosíthatatlanná vált. A Nyárád menti Szenttrintiás névből például előbb Szentorontás, majd pedig Szentrontás lett; és azt, hogy a Pozsony megyei Somorja egykoron Szentmária volt, a Pest megyei Szentegyenes pedig Szentdienes, csupán a nevek történeti adatai alapján tudjuk megállapítani. E nevek alakulásában két változástörténeti folyamat játszott szerepet: a névszerkezet elhomályosulása (a deszemantizáció), illetve újraértelmezése (a reszemantizáció).